Avagy, hogyan tartom a szexedukációs foglalkozásaimat, kinek és mit népszerűsítek…
Talán tudjátok, hogy középiskolákba hívnak felvilágosító órákat tartani. Hogy értsétek, ez hogyan is történik, mesélek egy kicsit erről a tevékenységről.
Nem is annyira felvilágosító órák ezek, nevezzük inkább szexuális nevelésnek, ami közben a média, a pornó, az egyoldalú, megmondó kommunikáció mondatainak, képeinek, filmjeinek áradatával szemben úszom. Elmondom, hogy milyen szép is valakit testileg szeretni, és ebben is mint mindenben az ember esendő. Elmondom, hogy mindenki másként szereti a szexet, és másként szereti egymást is. Beszélünk a testi különbségekről, és mindarról ami érdekli, érinti őket.
Kamaszokhoz megyek, hiszen hozzájuk kapcsolódom legkönnyebben, velük tudok beszélni, az ő nyelvüket értem. És tudom, mennyire nehéz kamasznak lenni. Minden gondolatuk a szex, és a nemiség körül forog (és éppen azt monitorozzák, hogy kit, miért, hogyan szeretnek, ki érdekli őket) azon gondolkodnak, hogy a saját testi fejlődésük vajon rendben van-e, elég vonzó-e a testük, agyalnak, hogyan kell viselkedni egy randin és egy együttlét során, és vajon szerethetőek-e egyáltalán. Ezer kérdésük van, és egy olyan világban, amikor az Instára mindenki csak a legkívánatosabb, legszexisebb, legmenőbb oldalát teszi ki, nem könnyű rászánni magukat, hogy kérdezzenek barátoktól, vagy bárkitől azzal kapcsolatban, ha úgy érzik, hogy velük valami nem biztosan oké, vagy arra gyanakszanak, hogy esetleg ők másként működnek.
Sokan azt gondolják, hogy a középiskolás kamaszoknak minek a felvilágosító óra, ők már úgyis mindent tudnak. Először is, ez nem igaz. Még a legtájékozottabb fiataloknak, sőt még a felnőtteknek is lehet újat mondani, én is mindig tanulok valamit…
Másodszor, nem az az elsődleges cél, hogy elhangozzék valami teljesen új információ, hanem az, hogy halljanak arról, hogy ahány ember, annyiféle az ízlése, a szokása, a preferenciája. Ha a partnerek konszenzusra jutnak, mindketten szeretik az együttléteket, akkor az úgy jó, ahogy van, a szexben nincs jó, vagy rossz. A legfontosabb ebben az időszakban, amikor a gyerekek felfedezik a szexualitást az, hogy mondjuk el nekik, hogy a szexet tanulni kell, nem megy minden magától. A legtöbb lánynak bizony nem megy könnyen, vagy gyorsan az orgazmus elérése, tanulniuk kell a saját testük reakcióit, és nagyon fontos megértetni velük, hogy csak azokba a szituációkba menjenek bele, amelyek komfortosak számukra.
A fiúkat is ”tanítani” kell sok mindenre, például arra, hogy a maszturbációs és pornónézős szokásaik összefüggésben állnak a szexuális életükkel, vagy, hogy a lányok nem úgy viselkednek az életben, mint a filmeken, de a legfontosabb mindkét nem számára, hogy szabad nem tökéletesnek lenni, szabad ügyetlenkedni, és nevetni, természetes, hogy vannak érzések, érzelmek az együttlétben, megjelenhet a sírás, nevetés, düh, és megkönnyebbülés is. Ebben az időszakban gyűjtik be az első élményeket, amelyek elég meghatározóak lesznek a későbbiekben. Gondoljunk vissza, nekünk milyen volt az első kapcsolatunk, és mennyi időbe telt, hogy valóban megismerjük a szexualitásunkat, és lehet, hogy még ma is tartogatunk újdonságokat partnerünk vagy önmagunk számára.
Mielőtt szexedukációs foglalkozásra megyek, a gyerekek egy előre elküldött anonim kérdőívet töltenek ki, melyben feltehetik az általános és teljesen konkrét kérdéseiket, amelyekről beszélgetni szeretnének. Mindenféle kérdések felmerülnek, amelyeket nagy örömmel olvasok, és amelyek a beszélgetéseink vezérfonalát adják. Körben ülünk, látom a reakcióikat, a testbeszédüket, a mosolyaikat, vagy éppen a bezárkózottságukat. Nagyon óvatosan kell kezelnem a témát, hiszen nem tudhatom, ki, milyen terheket cipel magával már ennyi idősen is, milyen mondatok élnek evidenciaként a fejében. Lehet közöttük olyan, aki már átesett a szüzesség elvesztésén, aki rendszeresen él nemi életet, akit abuzáltak, akinek ez a téma még a kanyarban sincs, aki valami miatt szégyenkezik, vagy akit egyáltalán nem érdekel a szex, és emiatt érezheti pokolian magát.
A szexedukációs foglalkozásaimon senkinek sem muszáj hozzászólnia a témához, soha nem szólítok fel senkit, de ha valaki szeretne kérdezni, vagy hozzászólni, mindig kap lehetőséget. És nincs olyan kérdés, amelyre ne keresnénk választ. Sokat mesélnek, és sokat kérdeznek a kamaszok, és sokat mesélek én is pácienseim, ismerőseim problémáiról (persze nem konkrét, vagy felismerhető eseteket, csak annyit, hogy ez vagy az a téma sok embernek okoz problémát, vagy az egyik kliensemnek az okozott nehézséget, hogy…).
Szóval a legeslegfontosabb ebben a korban, hogy megnyugtassam őket, nincsenek egyedül a problémáikkal, a kétségeikkel, a másságukkal. És igenis szerethetőek, még akkor is, ha nem érzik tökéletesnek magukat. Csak bízzanak magukban, és a partnerükben. Figyeljenek oda a másikra, ne csak elvárásaik legyenek, hanem tudjanak adni is, hiszen a szex (általában) két emberről szól. Ezek az órák a témák mélysége ellenére nagyon vidámak, sokat nevetünk, mosolygunk.
Gyakorlati oktatásként óvszert húzunk egy banánra, mert az a tapasztalatom, hogy sokan nincsenek kibékülve a felhúzás körüli procedúrával, és ez a „bénázás” megakaszthatja a szexuális élményt, kellemetlen helyzeteket teremthet. És a lányokat is megtanítom rá, hiszen ki más segíthetne a fiúknak majd a későbbiekben, ha nem ők?
A többi fogamzásgátló módszerről is beszélünk, és itt fontosnak tartom, hogy minél több ismeretet átadjak: egy tornazsáknyi eszközt mutatok be, adunk körbe, megnézhetik, megérinthetik a fiúk, a lányok. Aztán játékosan átismételjük a megtanultakat.
Mindig igyekszem kihangsúlyozni a gyerekek számára, hogy a szexben egy dolgot kell igazán komolyan venni: a fogamzásgátlást. Minden más – amennyiben konszenzusos alapon történik – játék, vidám, kellemes időtöltés.
Ha van elég idő, és nem csak 2-5 órára sikerül mennem egy-egy csoporthoz, hanem többször, még izgalmasabb dolgokat csinálunk. Viszek filmet, vagy filmrészletet, amely valamilyen módon a témához kapcsolódik, mert úgy tapasztalom, hogy a legtöbben akkor nyílnak meg, ha nem önmagukról, hanem valaki másról beszélhetnek. Gyakran adok nekik kamaszok által feltett kérdéseket, és ők, mint „szakértők”, csoportokat alkotva keresik meg a választ, vitatják meg, hogy mit, és hogyan kéne a kérdezőnek tennie.
Sokszor elhangzik az órák után, hogy megnyugodtak, hogy elengedték a félelmeiket, hogy most már könnyebben fognak beszélni ezekről a témákról, vagy nem is tűnik már annyira idegennek számukra.
Talán észrevettétek, hogy eddig nem írtam a szexuális irányultság, a nemi identitás kérdéséről, és az LMBTQ-ról sem. Pedig a foglalkozásaimon MINDIG MINDEN OSZTÁLYBAN kérdeznek ezekről a gyerekek, és természetesen beszélgetünk is róla, mert ez is része a felvilágosító programnak. Mesélek a Kinsey skáláról, hogy felnyissam rá a szemüket, hogy a szexuális orientáció egy árnyaltabb skála, és aki most még nem tudja eldönteni, melyik nemhez vonzódik (jobban), az ne eméssze magát ez ügyben. Van rá egy egész élete, hogy megtapasztalja, mi és ki a jó a számára.
Nem népszerűsítem, nem reklámozom, hanem elfogadást ajánlok, ismereteket adok át, tévhiteket oszlatok el. Azt szeretném, hogy ne érezzék sürgetve magukat, ne szégyelljék a kérdéseiket, problémáikat, ne haragudjanak magukra, és bűntudatuk se legyen azért, mert mások, vagy mert olyanokat kedvelnek, akik valamilyen módon mások. Előfordult, hogy meséltem már arról, miért olyan nehéz egyes esetekben meghatározni valakinek a nemét, hiszen a nemi szervek és nemi jellegek is nagyon különböznek, sőt néha mintha össze is keverednének egy-egy emberben. Azt is szoktam mondani, hogy erről a kérdésről nagyon izgalmas és hasznos lehet LMBTQ közösség tagjaival beszélgetni, az ő megéléseikről, történetükről, érzéseikről.
Hozzám is járnak homoszexuális páciensek, de zömében valamilyen diszfunkcióval jönnek, illetve vannak meleg barátaim/ismerőseim is (írtam is több cikket a témában a honlapomon). Amit én adni tudok ebben a kérdéskörben a hozzám fordulóknak, az ő nemi identitásuk, a szexuális orientációjuk teljes elfogadása. A sorsközösség érzését, igazi felkarolást azonban az LMBTQ közösség tagjaitól kaphatják meg az érintett fiatalok, a barátaik, családtagjaik. Ahogy az index cikkben is írtam
“bízom benne, hogy azok a szervezetek, vagy szakemberek ezután is teret kapnak, akik a bizonytalan, nemiségük vagy vonzódásaik miatt szorongó, esetleg a közösség által kitaszított, megalázott gyerekeknek nyújtanának segítséget. El sem tudjuk képzelni, hogy ezek a fiatalok, mire felvállalják a másságukat, min mennek keresztül, ez egy nagyon nehéz, hosszú, és sokszor fájdalmas út.”
Minél inkább tabusítunk valamit, annál nehezebb vele mit kezdeni, annál nehezebb segítséget kérni valakitől, és annál kártékonyabb hatásai lesznek.
Mondok erre egy kicsit más, de a szexualitáshoz kapcsolódó példát, hogy még jobban megértsük: Tudjátok-e, hogy Amerikában miért metélik körül automatikusan a kisfiúkat születésük után? Eredetileg nem egészségügyi okok miatt, hanem azért, mert a fitymát találták felelősnek a fiúk önkielégítéséért. Ugyanis szerintük a kisfiúk azt kezdték el húzogatni, és az vitte el őket az akkor bűnösnek, és egészségkárosítónak vélt tevékenység felé.
És azért, hogy ne legyen csábítás, megszabadították őket eme testrészüktől. Mivel egészségügyileg jótékony hatású volt, ez a szokás megmaradt napjainkig.
Ma már a nyugati világban (többnyire) nem gondolják azt, hogy a maszturbáció káros lenne, legtöbb helyen legalizálják, vagy szemet hunynak felette, és a pornó előre törésével még maszturbációs kihívások is megjelentek a fiatalok között. Amikor elkezdünk a szexedukációs órákon az önkielégítésről beszélni, kicsit elcsendesednek és visszahúzódnak a gyerekek. Mindig elmondom nekik, hogy maszturbálni nem kötelező, és nem is tilos. Tegyék vágyaik és belátásuk szerint, viszont, ha önkielégítenek, adnék néhány tanácsot hogyan tegyék, mire figyeljenek, hogy a szexuális életüket a későbbiek során ne befolyásolja negatívan.
A maszturbáció egy természetes, és végtelenül kellemes tevékenység, melynek tiltása, vagy tabusítása már rengeteg ember életét keserítette meg. Sok páciensem meséli gyermekkori megalázó élményét, amikor pellengére állították, mert magához nyúlt, és a későbbiek során a bűnösség érzése kapcsolódott nem csak az önkielégítéséhez, hanem a kapcsolati nemi örömök megéléséhez is. Ha erről a témáról nem beszélnénk az órákon, vagy a szakmédiában, akkor mi maradna a fiataloknak? Milyen ismereteik lennének, honnan nyernének megfelelő információkat? Barátoktól? Szexfilmekből?
Bizony, a szülőkkel is érdemes beszélni arról, mit tegyenek, ha szembesülnek a gyerekük tevékenységével. Hogyan reagáljanak, akár már az óvodás korú gyerekeik esetében, amikor észreveszik, hogy a kisfiú/kislány maszírozza magát. Ha valamiről nem beszélünk, mert tabuként kezeljük, attól az a jelenség még létezik, és a bűnösség érzését kelti; tiltást, tagadást, elfojtást eredményez, a megértés, elfogadás, objektív tájékozódás lehetősége helyett.
„A szexuális nevelés kizárólag a szülőkre tartozik” nyilatkozta a miniszterelnök. Csakhogy én azt tapasztalom, hogy szegény szülők sokszor nem tudnak mit kezdeni a szexuális nevelés kérdéskörével (és a kamasz gyerekeik sem mindig velük szeretnének megosztani a tapasztalataikat). Az előző évben két foglalkozást is tartottam szülőknek. Az egyik, a lányomék iskolájában a „Hogyan beszélgessenek a szülők a szexualitásról a gyerekekkel”, a másik a „Beszélgetés a pornóról” címet kapta. Miközben a világ tele van szexuális tartalmakkal, a szülőknek sajnos senki nem segít abban, hogyan beszéljenek erről a gyerekeikkel. Gyakori, hogy már az ő szüleik is lehetőleg elkerülték ezt a kérdéskört, és ki tudja, ki, hogy van éppen a saját szexualitásával, vagy mennyire introvertáltak / extrovertáltak, és ezer egyéb oka lehet annak, miért olyan nehéz ez a téma. Az a tapasztalatom, hogy sokszor hálásak a szülők azért, ha nem nekik kell a gyermekük szexuális nevelését magukra vállalniuk. Vagy még ha ők tudnak is beszélni ezekről a kérdésekről, könnyebbség számukra, ha egy szakember is megerősíti az általuk elmondottakat.
Nekem két évtizednyi biológia és felvilágosító óra állt rendelkezésemre, hogy fejlődjek ezen a téren (és szeretnék bocsánatot kérni, ha valakiben ez idő alatt sebet ejtettem volna, vagy nem találta elég jónak, nekem sem tanította meg anno senki tanárként, hogyan kell), és még mindig szomjazom új és új technikákra, ismeretekre, és szeretnék még jobbá válni a téma átadásában. Szeretnék sok fiatalhoz, szülőhöz, tanárhoz eljutni, és elvinni mindazt a szemléletet, amelyeket ebben a cikkben leírtam.
Léteznek nagyon jó szervezetek és magánemberek, akik picit más oldalról, más szemszögből, de hozzáértően, sok tapasztalattal, kiváló módszerekkel tesznek hozzá önmagunk és mások szexualitásának megértéshez, elfogadásához.
Remélem, mindannyian dolgozhatunk majd tovább, és „vihetjük át a szerelmet”.
Köszönöm, hogy elolvastátok:
Várhegyi Anna, szexuálterapeuta
Comments