Keresés

"Tinder-randi. Insta-randi. Instant – love."

Szurovecz Kitti: Instant-love helyett igaz szerelem




Hosszú ideig házasságban éltem, és amikor tavaly, harminchárom évesen – ugyebár krisztusi kor, - most mindegy, hogy pontosan miért, de kiléptem belőle, úgy hittem, nem lesz nehéz dolgom a társkeresés terén. Elvégre a kinézetemen még nem hagyott nyomot az idő vasfoga, rendszeresen sportolok, járok kozmetikushoz, odafigyelek az étkezésemre és nem vagyok egy agyhalott, egyszóval jókat lehet velem beszélgetni. Van diplomám, rendes hivatásom, senki támogatására nem szorulok. A hozzám hasonló nőkre szokták azt mondani, hogy jó parti. Egyszóval biztos voltam abban, hogy a válásomat követő lelki gyógyulásom után három másodperccel már jön is az a bizonyos nagy szerelem, amelyre mindig vártam, amelyet ennyi kínlódás után bőven megérdemlek már…


Csakhogy az elmúlt nyolc évben, amíg körém egy komoly kapcsolat szőtt biztonságos burkot, valami ugyancsak megváltozott a világban. Méghozzá az ismerkedés terén. Amit ugyanis én a társkeresésben tapasztalok, az nem más, mint egy lélektelen, sekélyes métely. Ebben a világban már alig jut szerep az udvarlásnak. Itt az történik, hogy az alig egyórás randin mindenki fizeti a maga üdítőjét, majd telefonszámcsere nélkül indulunk tovább a következő programunkra. Itt az történik, hogy a kedveskedő bók annyit jelent csak, mint egy köszönés, a csók pedig nem több mint a bemutatkozás utáni kézfogás. Itt az történik, hogy egy mámorban áttáncolt és átbeszélgetett éjszaka után a másik fél nem is érti, másnap mi a francért érdeklődsz a hogyléte felől. Itt az történik, hogy a szeretkezés (nevezhetjük egyáltalán annak?), nem több, mint egy lehetőség a szabadidő kellemes eltöltésére minden további kötelezettség nélkül…


Megmondom őszintén, mióta újra randizgatok, próbáltam már így is, úgy is. Így: azaz odaadtam magam. Azonnal. Első este. Úgy: azaz azért sem adtam oda magam. Nem bizony. Hetekkel később sem. És tudjátok, mi lett az eredmény? Mindkét esetben magamra maradtam. Számomra most úgy tűnik, hogy a korosztályom facér férfijai, ha lefekszel velük, azért állnak tovább, ha meg nem, akkor azért. Már nem akarnak értünk küzdeni, mert a sarkon túl úgyis mindig akad valaki, aki széttett lábbal rájuk vár. Miért is küzdenének, ha mindent két perc alatt készen kapnak? Tinder-randi. Insta-randi. Instant – love. Egy kis ez, egy kis az. Kis kaja. Kis pia. Végül egy kis mechanikus tolom-húzam, aztán kuka az egész. Jöhet a következő. És higgyétek el, mindig van következő.


A múltkor egy-két lezáratlan közös ügyünk miatt összefutottunk a volt férjemmel. Miközben aláírtunk pár papírt, és elkortyolgattunk egy kávét abban a forgalmas körúti presszóban, félve kérdeztem meg tőle: te hogy boldogulsz a nőkkel? Nagyot sóhajtott, majd rám pillantott és kínos mosollyal az arcán azt mondta:

„Tücsi – mindig így hívott, míg házasok voltunk, - az a baj, hogy túl olcsó lett a punci. Ha elmegyek egy szórakozóhelyre, vagy koncertre, vagy mit tudom én hova, ismerkedni, rögtön csimbókokban lógnak rajtam a szingli csajok, sőt, még a férjes asszonyok is, és ez még csak nem is azért van, mert akkora ász vagyok, hanem mert mostanában úgy működnek a dolgok, hogy élj a mának, vállald be, szedd fel, fektesd le, felejtsd el. Ők sem akarnak többet, érted? Egy kis tánc, aztán egy közepes dugás és kész. Sokan közülük mintha férfiak lennének, de a legrosszabb fajtából. Ezzel a viselkedéssel pedig nem tesznek mást, mint kiherélnek. Elveszik a férfitől a hódítás lehetőségét, a küzdelem élményét a szívszerelméért, amitől igazán annak érezheti magát, akinek született. Ha egy nő a viselkedésével ellehetetleníti, hogy gyakorolhassam a saját szerepemet, hogy férfi lehessek mellette, akkor már el is veszített… Érted ugye, Tücsi?”

Értettem, és nagyon fájt ezt hallani. Miközben kiittam az utolsó csepp kávémat, lesütöttem a szemem, és szégyenkeztem. Igazából nem csak magam miatt. Azért, mert az baj, ha ilyeneknek látnak bennünket a férfiak. Lehet, hogy elcsesztük, csajok. Valaki, valamikor egyszer igent mondott egy helyzetre, amire nem kellett volna, majd egyre többen követték a példáját, ami valami olyan láncreakciót indított el, amely egyre inkább ellehetetleníti azt, hogy harmincasokként normális párkapcsolatra találjunk.


Jó lenne visszacsinálni ezt az egészet. Letörölni a Tindert a picsába. Nem menni fel senkinek a lakására. Egy csóknál többet nem engedni az első randin, akkor sem, ha félünk, hogy a belső tartásunk miatt elveszítjük a férfit. Ha emiatt elveszítjük, akkor tényleg menjen is a jó büdös francba! Mindannyian társat szeretnénk. Mindannyian szeretni szeretnénk. Mindannyian szeretnénk szeretve lenni. A jó út az, ha türelmesek vagyunk, ha nem rohanunk a vesztünkbe, ha kivárjuk azt, aki hasonlóan gondolkodik, mint mi, és nem tékozoljuk el a testünket – lelkünket, az érzelemvilágunkat csak azért, mert most ez divatos, mert olyan sokan ezt teszik körülöttünk.


Ha holnap ezt egyszerre meglépnénk, bármihez szoktak is a férfiak, megváltozna a világ. Ha holnap belepillantunk a tükörbe és azt mondjuk a velünk szemben álló csajnak, hogy baszki, értékesebb vagy, mint egy egyéjszakás numera, és soha többet nem teszed meg csak azért, mert azt hiszed, hogy akkor bárki is vagányabbnak, vagy szerethetőbbnek gondol, akkor nem vélekednek majd így a figyelemreméltó harmincas férfiak a nőkről, hogy „az a baj, hogy olcsó lett a punci.” Együttes erővel felvihetjük az árát – akár toronymagasra, - és akkor egy nap talán sok magányos ember életébe is beköszönt majd a szerelem, ami visszahozza azt a régiiskola-romantikát, amit a válásom óta hiába keresek.

Nem véletlenül mondják: mindig a nő dönt. Döntsünk együtt úgy, hogy instant-love helyett legyen újra igaz szerelem.


Az eredeti írást, és Kitti további írásait itt találod:

https://www.facebook.com/gyemantfiu/