Egy korábbi cikkemben a Kinsey skálával, és a szexuális irányultságokkal foglalkoztam, így most elérkezettnek láttam az időt ehhez a történethez…
Ki írta a cikket?
Egy 17 éves fiú, akit imádok. Tehetséges, gyönyörű, okos, alázatos, segítőkész. Olyan ember, akire rábízhatod a titkaidat, akitől bármikor kérhetsz véleményt. Akármikor látom, lányok gyűrűje veszi körül. Ők is imádják. Megemlítettem, hogy szívesen megírnám a történetét, mondta, hogy már kész is van, és két perc múlva elküldte nekem. Ő már csak ilyen.
Olvassátok szeretettel elgondolkodtató, és megindító történetét!
Várhegyi Anna szexuálterapeuta
Nem játszottam babákkal az óvodában, igaz tűzoltó autókkal sem. Gyakran pakolásztam mások helyett, ezt sokszor elmondják. Nem a rózsaszín a kedvenc színem, ha kérdezik inkább sárga, mert az olyan boldog szín, de régebben zöldet mondtam volna. A hangom leginkább átlagos, lehetne markáns, amibe beleborzong az ember, de nekem nem olyan.
Még mindig nagy rajongója vagyok a giccsbe zuhanó táncos filmeknek, amiket jobban szerettem, mint a bakugan-t és a focis kártyákat. De azért gyűjtöttem azt is. Inkább a néptánc vonzott, meg a zene, meg a rajz, meg a kórus, meg minden, amire azt tudták mondani, hogy az lányos. Egy IKEA-s magazinnal vagy a Szép házakkal jobban le tudtam magam kötni, mint egy akciófilmmel, mondjuk ez most is így van. „Olyan szépen leköti magát”, ezt is mondták mindig, meg hogy „milyen érzékeny”. Igen, mert bőgtem, ha leszidtak. Nem tudom mikor fordult a kocka, de már évek óta nem megy, akkor sem, ha jó lenne. Nyugodt voltam és szótlan, az a példás magatartás típus, meg akinek a tesin múlik a kitűnője.
De nem ezért nem szerettem a tesi órákat. A szürke panelkeretes pályán kell a tizenkét percet lefutni, a tanárnő azt mondja, rosszul veszem a levegőt, azért nem megy. A röplabdát pedig alsó szervával ütöm el, mert az könnyebb, de megkaptam, hogy a fiúknak olyat nem szokás. Az úszásórákat utáltam, holott az úszást élveztem. Bezsúfoltak egy fojtogatóan szűk öltözőbe még tizenhárom fiúval, hogy öltözzünk át, de én utáltam mások előtt. Vannak, akik kifejezetten élvezték ezeket a helyzeteket, egy ikerpár, nem értettem. Ők azok az arcok, akik a középpontban tudtak lebegni, de mindig, és akik később arról beszéltek leginkább az öltözőben, hogy melyik lányt hogy és miképp. Elképzelhető, hogy nem is volt fojtogatóan kicsi a tér. De zavart. Az úszónadrágot előre megfontoltan reggel vettem fel, hogy ezt a lépést megússzam. Ezt a húzást megőriztem még kilencedikben is. Van ilyen.
Kétszer verekedtem életemben. Az ikerpár egyik tagjával, mert szerinte stréber vagyok, aztán a másikkal, mert szerinte meg buzi. Tudod ez nem az a buzi, amikor elmegy az a buzi áram, vagy az a buzi kilincs teljesen beragadt. Mert az sokszor csúszott ki környezetem száján, dühből. Most nem. Ugyanis van, amiben különlegesen jók ezek az osztálytársak. Előbb tudják, hogy te valamiért kilógsz a sorból, mint magad.
Pedig én akkor erre még nem gondoltam. És még akkor sem, amikor furcsállták a barátaim, hogy hat színnél többet különböztetek meg. Néha megpróbált valaki meggyőzni, hogy a marsala színű pulcsija bordó, vagy, hogy szerinte menta szín helyett kellemesebb lenne az osztály falára a kék, mert attól kevésbé érzi kórházban magát az ember. Milyen? Acél, király, matróz, türkiz?
Kollégista vagyok. Kicsit olyan, mintha egy balatoni nyári táborból te pont csak nyárra költöznél ki. Már nem érzem magam furcsán, ha reggel más is zuhanyozik velem egy légtérben. Ehhez úgy évek kellettek, furcsa. Nem segít a helyzeten, ha a több szempontból is praktikus kínai zuhanyfüggöny egy nap után le van szaggatva. Szóval egész pontosan kilencedik első napja óta a zuhanyzás reggeli rutin, ezért korábbra van állítva az ébresztőm, mint bárki másnak, mert szorongok a tusolóba tenni a lábam este. Meg tulajdonképpen hasonlóan próbálom elkerülni a piszoáros találkozásokat is, ami kissé abszurd, mert azt hinné az ember, hogy a vécében mindig nyugodt lehet.
Egy albumba gyűjtögettem a fotókat és a jegyeket, nagyjából hatodikban ragadt bele az első telefonnal készült fénykép. Próbáltam beletuszkolni az emlékeimet, mert rájöttem, hogy kiskoromból kevés fotó maradt. Ezeken a képeken leginkább én szerepeltem, meg lányok. Hiányoztak a fiú barátaim, mintha nem lettek volna, de tény, hogy mindig is inkább a lányokkal jöttem ki jól. Sosem akartak tőlem semmit, csak a barátjuk voltam. Ez néha idegesített. Aztán végül valaki akart, de nem akkor és úgy, amikor és ahogy én, mert akkor már igazán máshol jártam.
Új fejezet.
Volt egy fülledt nyáresti házibuli, de nem olyan filmbeillő piros-poharas, inkább az a hitelesebb típus, amit nem szeretnénk rögzítve látni. Az ilyen bulikban az emberek mindig “kavartak”. Nem használom ezt a szót, mert nem szeretem, meg ugye velem sosem akart senki sem “kavarni”. A füstszagú konyhában ültem, mert a nappaliban abban a pillanatban olyan zene zakatolt, amit jobbnak éreztem egy falon keresztül hallgatni. (Pedig igazán szeretek táncolni.) Egy részegségében végtelen monológhoz folyamodó, ismeretlen fiú történetét füleltem arról, hogy miért depresszív a hangulata. Mert szakított a barátjával. Ez a fiú mondta aztán a barátaimnak három héttel később, hogy én biztos meleg vagyok. Ha eddig egy kicsit is érezhettem azt, hogy nem hazudtam, csak nem mondtam igazat nekik, akkor ez abban a pillanatban megszűnt, mert amikor ezt nevetgélve mesélték nekem, reggel hat és hét között, enyhén ködös hűvösben, valahol a Központi antikvárium előtt, akkor nem igazán tudtam velük nevetni.
„És mi a helyzet a lányokkal?” szól az örökzöld klasszikus. Képzeld el ezt az enyhe sörhas felett mindig galléros pólót viselő, beszédes bácsitól, aki akármelyik rokonod lehetne, na neki mit mondasz? „És vannak szép lányok?” Mondom hogy „persze”. Igen-igen, csak nem voltam soha szerelmes beléjük, csak szerettem őket. Szépséget látok bennük, mert az emberi lényt szépnek találom, de nem vonzanak. De ezzel már nem folytatom a választ.
Meg különben nem gondoltam ezt magamról, hogy én meleg vagyok, csak hogy vannak fura dolgaim, amiről nem beszélek, legalábbis nem mindenkinek, meg egyébként is, én nem is vagyok az, hogy így járjak, meg így öltözködjek. Hogyan is?
Szóval így diszkrimináltam saját magamat, ha jobban belegondolunk. Egyébként meg idegesített az a srác a buliból, hogy ilyen szemtelenül lazán tud erről beszélni.
Szóval egy titkolt vonzalom valahol ott maradt az életemben, egy zárójelben, meg a törölt keresési előzményekben. Csak a lelkiismeret furdalást nem sikerült törölni, amit a gondolataim hoztak. Aki a legjobban ismert, az sem látott tisztán, és az a valaki leginkább én voltam. Mert valamit igazán nem vettem észre, a szerelmet a szexualitás mögött. Hogy az is van. Megrengetett ez a banális felfedezés. Meg egy film, a Megöltem anyámat.
Bizonyára a coming out tűnik az egészben a legnehezebbnek. Én is ezt gondoltam, de tulajdonképpen inkább felszabadít, bárhogy is sikerül. Meg belejössz a végére, ugyanis ha nem vagy népszerű Youtuber vagy híres író, akkor bizony nem elég egyszer beszélned erről, hogy felvállald magad. Ha valaki ezért elítél, nagylelkűen csak a hátad mögött teszi ezt meg valószínűleg. Mint ahogy magadat is kedvesen tűröd évekig, úgy hogy igazából nem fogadod el.