A nevem Flóra, 26 éves vagyok, és idén 10 éve derült ki, hogy MRKH szindrómám van. A betegségem teljes neve Mayer Rokitansky Küster Hauser Szindróma. Ez a mai napig nem mond sokat az embereknek, ezért is írok róla. A kutatások alapján, miden 4000 nő közül egy születik méh és hüvely nélkül. Egy egészséges ember számára sokkoló, hogy ilyen egyáltalán létezik. Egyébként minden más szervem olyan, mint egy átlagos nőé, ép kis, nagy ajak és csikló. Tehát ha én nem mondom, senki sem tudná, hogy ezzel küzdök, a fenekemen keletkezett heget pedig akár le is letagadhatnám, vagy mondhatnám, hogy balesetből származik.
Flóráról egy ismerősöm mesélt nekem. Elmondta, hogy a barátnője, egy csodálatos lány, aki méh és részlegesen hüvely nélkül született... Amikor összehoztuk a találkozót egy teázóban, és megláttam Flórát, a lélegzetem is elállt. Képzeljünk el, egy kreol bőrű, egzotikus arcú, sötétbarna hajú, tökéletes alakú szépséget, akin megakad a férfiak szeme, és akit a lányok kicsit irigyelnek ezért. Elkezdtünk beszélgetni és eleinte nehezen, majd egyre könnyebben tárta fel régóta őrizgetett titkait. Csodálom Flórát a bátorságáért és köszönöm, hogy megosztotta a történetét veletek és velem. Csodálom azért amin keresztül ment, és csodálom azért, hogy új céljai vannak.
Így folytatódik a története:
15 éves voltam, amikor szembesültem az addig számomra ismeretlen betegséggel. Ahogy 15 éves kora körül minden lány, én is vártam az első menstruációmat. Körülöttem az iskolában már sok lány mesélt róla és nem szerettem volna lemaradni, plusz kezdtem is kicsit cikinek érezni magam miatta. Természetesen a családom tudta, hogy még nem értem nővé, de nem gyanakodtunk ilyesfajta betegségre, gondoltuk későn érő típus vagyok, mert ez előfordult már a családban. Majd a nagymamám figyelmeztetett, hogy nem ártana azért orvoshoz fordulni. El is mentem hát egy gyermeknőgyógyászhoz, aki először félrediagnosztizált, majd másnap egy másik orvoshoz kerültem, ahol szembesültem, hogy baj van. 15 évesen az ember mindent másképp él meg, talán ez volt a nagy szerencsém, hogy fiatalon kevésbé fogja fel úgy az ember. Az orvos tehát közölte, hogy szükség lesz egy laporoszkópos vizsgálatra, hogy egy kis kamerával megvizsgáljanak, mert nem tálaltak hüvelyt, csak egy pár centiméteres bemenetet. Ez szerintem minden embernek hihetetlennek tűnik, de én úgy tálalom, hogy van, aki kar, láb vagy más szerv nélkül született, én méh és hüvely nélkül.
Ezek után megkezdődött a tudathasadás… Sajnos így tudnám jellemezni, ami abban az évben történt velem. Volt egy nagyműtétem. A szüleimmel felajánlottuk, hogy egy csapat orvostanonc élőben követhesse, mert ez a műtét típus akkoriban még fejlesztések alatt állt.
Hosszas konzultálás előzte meg a beavatkozást, hiszen mesterségesen képeztek nekem hüvelyt. Rettentően izgultam ez volt az első mélyaltatásos műtétem, nem tudtam elképzelni mit fogok érezni utána, hiába lettem felkészítve fejben. A műtét menete a következő volt. Reggel befeküdtem, megkaptam a rutineljárásokat, majd a híres kék bogyót, ami segített lenyugodni. Ez nagyon tetszett, mert valóban elszállt minden félelmem. Majd jöttek a nővérek, hogy akkor indulás. Betoltak a műtőbe ahol még magamnál voltam, de bódult állapotban. Majd az altatóorvos dicsérni kezdett miközben minden végtagomat leszíjazták, ezután pedig rám került a maszk, és 7 órán át aludtam. A műtét úgy zajlott, hogy bőrt szedtek le a jobb fenekemről, majd ezt ráhelyezték egy normál hüvely méretű és vastagságú üvegcsőre, amit behelyeztek a leendő hüvely bemenetbe és a nagyajkakhoz varrtak két helyen. Ez a cső 3 hétig volt bent, hogy a szövetek összeforrjanak. Azt hiszem ekkor fejlődött ki a hatalmas fájdalomküszöböm. Erős fájdalomcsillapítókon és infúziókon éltem, egyszer sajnos be is lázasodtam. Ezt követően 3 hét kórház és egy egész nyáron át tartó felépülés következett. A legnagyobb szerencsém, hogy remek szüleim vannak, akik nagyon jól kezelték a helyzetet. Már csak azért is, mert elég vicces az, amikor az orvos berendeli a szüleidet a kórházba majd megkéri, hogy menjenek el egy szexshopba és vegyenek egy ilyen-olyan alkalmas eszközt a 15 éves lányuknak. Nos, igen, ezt az eszközt 2 hónapig kellett használnom, éjjel, ha lehetséges nappal is.
Ez a nehéz része a történetemnek, viszont rengeteg pozitív élményem származik belőle. Elsősorban, hogy sosem kell védekeznem ha állandó partnerem van, sosem kell bajlódnom a menstruációt kísérő görcsökkel és a tampon használattal.
Úgy érzem sosem szégyelltem magam, de 10 év kellett, hogy rájöjjek, más vagyok. A kedvenc kérdésem, ami végigkísér az életem során a suliban, munkahelyen, vagy egy csajos csapat tagjaként:
-Uuh bocsi, nincs nálad esetleg tampon?
És én erre mindig azt feleltem:
-Jaj, épp most nincs, bocsi.
Magam sem tudom miért játszom ezt el, így talán komikusan hangzik. Sajnos minden hasonló kérdésnél, vagy egy újabb rokon, ismerős várandósságánál pár napos depresszió ért utol. Főleg az utóbbi pár évben, ahogy kezdek felnőni es szeretnék anyává válni.
Nyilván arra gondol mindenki, és mégis ezt hogyan tálalom a férfiaknak. Nem sokkal a műtét után, az orvosom azt tanácsolta, jó lenne, ha használnám a remekművét, mindezt szigorú orvosi tanácsként. Mivel szűzhártyám sosem volt, így az első fiút számítom a szüzességem elvesztésének. Nem szépítem a dolgot, az egy nagyon kellemetlen sátras, egyéjszakás kaland volt. Vagyis kalandnak kevésbe mondanám. Neki el sem mondtam, csak túl akartam esni rajta. Aztán tini koromban volt egy fiúm, ő tudott róla, hiszen régen barátok voltunk. Ő viszont sajnos rengeteg embernek elmondta, és tudtam, hogy a hátam mögött rajtam röhögnek, hogy "műpuncim" van. Ezután egy elég viharos pár hónap következett, 18 évesen az ember bulizik, pasizik. Hát megpróbáltam én is, majd hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt az én lelkem nem bírja el. Ugyanezen a nyáron kezdődött el valami igazán új, amikor megismerkedtem életem szerelmével.
Rögtön tudtam, hogy ő más, és mellette jöttem rá a betegségem súlyosságára is, vagyis, hogy soha nem lehetek terhes.
Az első alkalomnál, mielőtt belekezdtünk, elmondtam neki, hogy én más vagyok. Nem érdekelte, és a mai napig sem zavarják a hegeim, támogat és elfogad. Biztosan sokakat érdekel, hogy mit érzek az együttlétek során. Teljesen úgy működöm, mint minden más nő. Gyakran kívánom a szexet, az együttléteket, és érzékeny vagyok mindenhol. És minden egyes aktus során hüvelyi orgazmusom van. Nekem nagyon fontos, mert ettől szerintem minden férfi boldog. Hát még én! 🙂
De tagadhatatlan, hogy ez a szindróma sajnos elveszi egy nőtől azt, amivel a legboldogabbá tud tenni egy férfit, az apaságot. Ez egy nő számára szerintem hatalmas kudarc. Az utóbbi 2 évben küzdünk ezzel, ő tudja, hogy nem lehet apa élete szerelme mellett, de én érzem és tudom, hogy nekem lesz saját kisbabám. Sajnos azért ebből adódóan rengeteg vitánk van, elsősorban miattam, mert örök depresszióban élek, még ha ez kívülről nem is látszik.
Nem telik el nap, szülinapi tortán gyertya-elfújás vagy hullócsillag nézés, hogy ne ugyanazt kívánnám… Szerintem ez egy nő életében a legfájóbb, hogy tudja, sosem lehet gyermeke. Ezzel a kis írásommal szeretnék reményt adni más nőknek, lányoknak, akik ezzel a betegséggel küzdenek, hogy nem vagyunk egyedül!
Azt remélem, és azért küzdök, hogy rajtam végezzék el Magyarországon elsőként a méhtranszplantációt!
Flóra, 26 éves
Aki szeretné megérteni, hogy Flóra betegsége milyen pszichiés nehézséget okoz neki, olvassa el Illés Eszter írását a Mindset Pszichológia című online újságban:
Aki pedig arra kíváncsi, hogy létezik-e méhtranszplantáció, és elképzelhető-e ezzel várandósság, annak ezt a cikket ajánlom:
Flóra nagyon szeretne találkozni sorstársakkal! Kérlek, oszd meg a Facebookon a cikkemet! Ha valaki szintén MRKH szindrómás, és beszélne Flórával, vagy részt venne egy önsegítő csoportban, vegye fel velem a kapcsolatot!
Várhegyi Anna szexuálterapeuta
varhegyiszexuálterapia.com